közép

nem is tudom, melyik a rosszabb, nap mint nap arra rádöbbenni, mennyire üres és semmilyen ez az egész, mióta itt vagyok, vagy ráébredni, hogy ez tulajdonképpen mégsem érdekel annyira, hogy bármin is változtassak. vannak dolgok, amiket ha csinálok, akkor magamnak érzem magam, és ha eleget csinálok belőlük egy nap, az valami olyasfajta megnyugtató érzéssel tölt el, mintha valójában is jól érezném magam, és semmi nem hiányozna. hat előtt ébredek, remek. napi három kávé, némi olvasás, a virágaim folyamatos monitorozása, alkohol. néha cigi. a maradék időben latint fordítok, ez mondjuk feldob. imádom a nyelvtant, plusz a végsőkig bonyolított, éppen ezért a legapróbb részletekig szabályozott rendszereket, a logikát úgy általában, úgyhogy már egy komplikáltabb mondattól képes vagyok bezsongani, meg tátogva ájuldozni az ilyen-olyan mondatrövidítő szerkezetek stilisztikai szépségétől. nem mondom, hogy ez normális dolog, de egy ideje azt hiszem, csak ennek köszönhető, hogy nem áll le az agyam már valamikor kora délelőtt, amikor rendszerint bebizonyosodik, hogy a mit főzzünk délre és a van-e mosnivalóm kérdés megválaszolásával a nap első és utolsó szellemi kihívása is tovatűnt. persze ha a fordítás/kutatás tárgyát nézzük, igazából kurvára nem azzal foglalkozom, amivel kellene, emiatt megvan a folyamatos bűntudat is, ez adja az utolsó adalékot ahhoz, hogy én tényleg én lehessek. a szükséges én-szint elérésén túl tulajdonképpen semmit sem csinálok. érzek álmosságot, érzem az ízeket, az illatokat, érzem a meleget, a fejfájást, de ezen túl kurvára de kurvára nem érzek semmit.

no, ez inkább csak olyan írjunk valamit bejegyzés volt, mindazonáltal mint látjátok, visszaköltöztem ide, az új zöld csini sablon juditnak köszönhető.

vajon mi a legmegfelelőbb eszköz egy szakdolgozat elpusztítására?

ha eszembe jut, hogy ilyen-olyan tárgyakat nem rendeltetésszerűen használni, mindig megfogadom, hogy egyszer én is beültetek virággal egy régi orion tévét. ez most csak onnan jött megint, hogy az érvénytelenített útlevelemmel törtem fel a fagyasztóládánkat az előbb.

vasárnap. a harmadik kettesben töltött nap anyuval. reggeltől fogva óránként követelem tőlem, hogy innod kell, hp, innod kell egy sört vagy valamit, azonnal innod kell. délben eszembe jut, hogy apu vajon hogy bírt ki cirka húsz évet itthon úgy, hogy csak névnapokkor meg ünnepeken volt alkoholista. szégyelljem magam? picsákat szégyellem. délután. aznap. a zöld összefestékezett munkásnadrágomban kétségbeesetten ülök be a nagybátyám mellé az ignisbe, hogy persze egy lengő foglalat leszállításához feltétlenül kellek. az unokatesóm, a. a bejárati ajtó előtt dohányoz, ázott kiscicaszemekkel nézek rá, persze hogy odaadja a cigijét. mélyeket szívok belőle. kurvaélet. hogy csak a cigit nem szívom meg itthon. még három hónap. hiányoztok, barátaim.

persze apám sem tud anélkül vezetni, hogy ne legyen bekapcsolva az autórádió. bár belegondolva talán jobb is, hogy ilyen kereskedelmi rádiókból szórt vackokat sercegtet, legalábbis _annál_ mindenképpen jobb, mintha végig kellene beszélgetni vele a háromórás út pécsről hazafelé. elég a technikai szünetek alatt is, hogy neked milyen papíron jegyzik a jegyeid? hogy bírsz ennyit tanulni, nem őrültél még meg tőle, kislányom? basszameg mindenki, aki hetvenöttel cseszekszik az utakon. biztos fáj a fejed esténként a sok olvasástól. én nyilván nem tudnám csinálni, meg értelmét sem látom, de te biztos élvezed (megőrültél). kellene egy gumiszőnyeg a kocsiba, mert kikopott a régi a gázpedál alatt. meg a kurvaanyját annak, aki indeksz nélkül váltja a sávot, nem? berhidán amúgy már nem tudtam, sírjak vagy nevessek, amikor átmentünk egy ilyen rádió1-bartók felhőn, és az interferencia miatt vonósnégyeskísérettel jött be a lédigágától a pokerface.

hihetetlen, milyen dolgokat hoz ki belőlem három nap egyedüllét. nekiálltam a franciának, valamennyire feldob, hogy valaki beszél az üres szobában, akkor is, ha olyan szavakat motyogok összefüggéstelenül, hogy bérlet, aha, jobbra, tejeskávé, pap, álom, anyámtyúkja. cs. tegnap átragasztott egy undorító spáros gyíkot az ajtónkra, úgyhogy reggel rajzoltam neki egy minden részletében kidolgozott rézfaszú baglyot. vi (24)

n. tegnapelőtt megoldotta nekem a hogyan számoljunk el (a társadalom által tolerálhatatlan visítások nélkül) tízig franciául problémakört. az un-kérdés. franciául egy, nyilván nem ártana, ha képes lennék érthetően kimondani. faszom (tegnap óta indokolatlanul sokszor mondom, hogy fasz). a hangalakja leginkább egy olyan akaratlan, privát nyögésre hasonlít, amit az ember nem szívesen ereszt el egy ártatlan hétköznapon széles nyilvánosság előtt. a régi osztályfőnökünk, a nyúl, az egyik angolórán szabály szerint kiosztotta az ighát, hogy de ő még szeksz közben is tudja, mit beszél. neki nyilván nem lennének gondjai ezzel. n. szerint nekem sem lesznek, ha a boltban mindenből kettőt kérek (deux).

magamat adnám, ha tudnám, ki az az én

nemo(?) tam demens est, ut sua voluntate maereat.