közép

nem is tudom, melyik a rosszabb, nap mint nap arra rádöbbenni, mennyire üres és semmilyen ez az egész, mióta itt vagyok, vagy ráébredni, hogy ez tulajdonképpen mégsem érdekel annyira, hogy bármin is változtassak. vannak dolgok, amiket ha csinálok, akkor magamnak érzem magam, és ha eleget csinálok belőlük egy nap, az valami olyasfajta megnyugtató érzéssel tölt el, mintha valójában is jól érezném magam, és semmi nem hiányozna. hat előtt ébredek, remek. napi három kávé, némi olvasás, a virágaim folyamatos monitorozása, alkohol. néha cigi. a maradék időben latint fordítok, ez mondjuk feldob. imádom a nyelvtant, plusz a végsőkig bonyolított, éppen ezért a legapróbb részletekig szabályozott rendszereket, a logikát úgy általában, úgyhogy már egy komplikáltabb mondattól képes vagyok bezsongani, meg tátogva ájuldozni az ilyen-olyan mondatrövidítő szerkezetek stilisztikai szépségétől. nem mondom, hogy ez normális dolog, de egy ideje azt hiszem, csak ennek köszönhető, hogy nem áll le az agyam már valamikor kora délelőtt, amikor rendszerint bebizonyosodik, hogy a mit főzzünk délre és a van-e mosnivalóm kérdés megválaszolásával a nap első és utolsó szellemi kihívása is tovatűnt. persze ha a fordítás/kutatás tárgyát nézzük, igazából kurvára nem azzal foglalkozom, amivel kellene, emiatt megvan a folyamatos bűntudat is, ez adja az utolsó adalékot ahhoz, hogy én tényleg én lehessek. a szükséges én-szint elérésén túl tulajdonképpen semmit sem csinálok. érzek álmosságot, érzem az ízeket, az illatokat, érzem a meleget, a fejfájást, de ezen túl kurvára de kurvára nem érzek semmit.