váratlanul felbukkant anyám távudvarlója. kellemesen viharvert, szőrös arca van, és egyáltalán nem tenyérbemászó a modora, mint az előzőnek. egyelőre tegeződni sem akar. autóval jött, de ivott a pezsgőből, nyilván marad éjszakára (kész sherlock lesz belőlem).
fél háromig forgolódtam éjszaka, pedig már éjfél után tetőzött a rosszkedvem. szeretetlenségből, szeretéstelenségből meg gyomorgörcsökből állónak érzem az életem ilyenkor. a nikcsinek érvelek, hogy igenis életminőség-romlással jár ez a gyomorbaj, aztán a jucinak, hogy ez már rohadtul nem esemény, hanem állapot. választani kellene már, hogy együttélni tanulok meg vele, és elfogadom, és akkor a tünetmentes időszakokban jó kedvem lesz, a rosszabb napokon/hetekben/hónapokban meg nem kapok apátiát a tudattól, hogy itt van az ősz, itt van újra ez már soha nem múlik el teljesen. vagy ismételgethetem sokatmondóan, mint az anyám, az orvos- meg webgyógyító-papagájok, hogy a
stressz a
stressz a
stressz a
stressz meg a pszichém az oka,
és hát kedvesem, ugyan hagyjad már abba a nonverbális önpusztítást szépen kérlek, hát nem veszed észre, hogy ezt kurvára nem veszi be a gyomrunk!? ha nem fejezed be, drágám, attól is kibaszottul stresszes leszek, tudod. ha mégis megteszed, ismersz, kiújítom a paráinkat újra és újra, ahogy nő vissza megállíthatatlanul a hajunk meg a körmünk meg a szőrök meg a szemöldök, én növesztem és mégsem én.
aztán ha egyszer odavagyunk, odavannak a kedvreményeklillák is mindjárt, akutan meg krónikusan lappangóan is. vártam tegnap is a halált elalvás előtt, pedig csak a fejemből fájdultam meg. a faszt vártam
